Mert a családomról már beszéltem.
Vani és Szkubi
Volt egyszer, hogy vásároltunk két kutyát. A kisfiú a Szkubi Dú nevet kapta (pedig amit csak tudtam elkövettem ez ellen, de leszavaztak) a kislány Vanilia lett. Mint két gyerek, annyi figyelmet igényeltek, nagyon megemlegetjük még az elbizakodott vállalkozásunkat. A férjem énekelte is: „Vettem tegnap kettő kutyát, jobb lett volna egy jó nyugágy!” Nagyon szomorú véget ért a történet, sajnos a nőstény megbetegedett és meghalt, Szkubi meg a gyász miatt folyton kiszökött és eltűnt. Nem a veszteségről szerettem volna mesélni, hanem arról, hogy milyen érdekes szociológiai tanulságokat vontunk le a két kakagép kapcsolatából. A fiú barátságos, nyalis, játékos, beszédes és elegáns volt. A csaj meg a szöszi, visszahúzódó, halk, lassú. Húú de mikor néha vérre ment köztük a vita Vani olyan fogakat vicsorított, úgy elkapta Szkubi nyakát, hogy az rögtön halottnak tetette magát. Azután kezdett feltűnni, nekünk, hogy mindenki Szkubi és Vani. Tudom ettől a mondattól inkább úgy tűnik én vagyok kicsit zakkant, de egyre gyakrabban vettük észre, hogy így beszélünk ismerőseinkről: „ Találkoztam Izidorral, pont olyan mint volt, beszédes, barátságos, még hízelgett is, olyan mint Szkubi, DE a felsége, az meg csak hallgatta, oszt egyszer csak megszólalt: NA megyünk?! Szinte vicsorgott. Olyan, mint Vani.” És persze fordítva is, lehet, hogy nem Izidorral találkoztunk, hanem Izabellával és ő is nagyon kedves, beszédes, fecsegős, de a pasija egy horkantással földre terít bárkit. Gyanússá váltak a körülöttünk lévők kapcsolatai. Hogy mindenhol van egy domináns, aki csendes, de veszélyes, és van egy dominált, aki meg kedves, veszélytelen, jóindulatú, társaságkedvelő, de függő. Hogy nincs egyenlőség a legtöbb kapcsolatban, ha van is, a tagjai akkor is ellentétes temperamentumúak.
Az elvesztésük miatti szomorúság miatt már ritkán beszélünk róluk, de akkoriban még mindenki Szkubi és Vani volt.
Sátán
Sátán az utcában lakó kutya úr. Amolyan gazdátlan, de többen etetik fajta. Nagy, izmos, fekete kan. Ijesztő látvány elsőre. Azért kapta tőlünk a Sátán nevet, mert egy alkalommal a hatalmas hóban állva, a két hegyes fekete füle mintha ördögvillát mutatott volna. Amúgy egy angyal. Szelíd, jó magaviseletű, hűséges, félős, nagy mamlasz. Azok közé a kutyák közé tartozik, akik tudnak beszélni. Megkérdezzük tőle: „Hogy telt a napod Sáti?” Mire válaszol hosszan, hogy: „Auvauauu, ououou, ouuu,ouu, uuu, auuu.” Aztán egy nap kiderült egy kínos titka. Ugyanis a szomszéd, aki valószínű az első „gazdája” lehetett az utcában, elmenve mellette, úgy szólította, hogy…….. Bubu! Mi, akik tanúi voltunk a leleplezésnek, zavartan tettettük, hogy semmi sem történt, de amikor bementünk a házba és a jeles kan nem hallhatta, jókat röhögtünk, hogy az impozáns Sátán nevet valójában milyen prózai, és méltatlanul férfias név előzte meg.
(ez egy zárójel, szóval, azt mondják a szomszédokkal való kapcsolatnak az a titka, ha bebizonyítod, hogy veled nem lehet lacafacázni, nos a mi mélyen vallásos szomszédaink mindig tisztelettudó mosollyal köszöntenek, nem tudom, azért-e, mert a férjem gyakran kiment esténként a kapu elé egy fazék maradékkal és hosszú ideig hívta ordítva a Sátánt.)
Kacor király, avagy Gyomor
Kacor király nemrég döntött úgy, hogy ezentúl mi etethetjük. Ő egy macska, természetesen. Hosszú évek óta lakja a domboldalt, de olyan vad volt, hogy többet láttunk fácánt az utcába, mint őt. A világ legszebb macskája. Hosszú szőrű, csíkos, lompos farkú, széles orrú és hatalmas zöld szemei vannak, amik mintha üvegből lennének. A mancsai vastagok és szőrösek, kövérnek tűnik, de inkább a szőre miatt nagy, az biztos, hogy fenséges és félelmetes. Évek óta sóvárogtam utána, mikor néha megláthattuk a kocsi ablakán keresztül. Néha, egy évbe kétszer megjelent mifelénk, nyávogott, és ha tíz méteres távolságra eldobtunk egy kis nyers húst, akkor azzal villámgyorsan elkotort és megint nem láttuk fél évig. Lehetetlen volt tíz méternél közelebb kerülni hozzá. Aztán egyre gyakrabban jött és mindig egy milliméterrel közelebb kerültünk hozzá. Lépésről lépésre. Lassan előttünk megette a kaját amit kapott, de csak ha nem mozdultunk. Mint a tolvajok, tüsszenteni se mertünk, mert ki tudja mikor lesz szerencsénk csodálni a látványát újra. Eljött az a nap is, mikor hozzáérhettünk, persze először az uram, mert ő amolyan suttogó, egy pillanatra hozzá lehetett érni az orrához, de a fejéhez még nem. Aztán a fejéhez, de csak egy kicsit és elrohant, aztán már nem rohant el csak elhúzódott, aztán a hátát is meg lehetett simogatni, de közbe dermedten feszítette az izmait, aztán hihetetlen, de eljött az a nap, amikor meghallottuk először dorombolni! Hihetetlen siker és boldogság. Egyúttal viszont valami mocskosan realisztikus tragédia. Ugyanis ha dorombol, elkezd köhögni. Többször próbáltuk, és mindig köhögés lett a vége. Szegénykém allergiás az érintésre. Vagy patológiai akadálya van, hogy szerethessen. Olyan a szitu, mint egy beteges olasz filmben. Vagy mint a Ramboban. Vagy az is lehet, mi nem érdemelünk többet belőle. Az biztos, hogy mikor hirtelen megjelenik a fenséges teste, már az felderít minket, ha ránézünk, abban a pillanatban csak ő létezik, eltölt a szépsége és úgy érezzünk muszáj nyers húst adni neki. Ezt persze ki is használja, még a mi türelmünket is próbára téve. Ugyanis mindig éhes, ezért is lett az a másik neve, hogy Gyomor.
Szóval van egy két egyéniség az utcánkba. Az állatok között.
C.)
Tukorketrec 