Címkék
anya, ábc, betű, csaj, diszlexia, egy pár, eset, fájdalom, fárasztó, gyerek, nem tudom, olvasás, szédület, szülő, tanulás
Van munkahelyem egy pár hónapja, érdekes, mert észrevették ott is egyen-ketten, hogy én olyan sötéten látom a dolgokat, majhogynem hangulatgyilkos tudok lenni. Már próbálok tudatosan is ez ellen tenni. 
Azért vannak percek…., vannak. Mikor a kicsi fiam kezdte az első osztályt csináltuk együtt a házit, és emlékszek megtapsoltam, ha szépen írt le valami betűt(persze ujjongtunk is: „brávó, brávó!!”) aztán írt még egy szép betűt, és így tovább én meg elkalandoztam, mire jött a kérdés: „Anyu, nem tapsolsz??” Megmosolyogtam, de bele is szédültem, nehéz az anyai, szülői sors, meg fárasztó, tudjuk ezt, de minden egyes betűt megtapsolni, az már emberfeletti meló! Aztán kiderült, hogy tényleg lesznek bajok ezekkel a betűkkel. Kérdeztünk szakembert is, állítólag egy kis nehézsége van az olvasással, ez nem tragédia, szégyen szomorkodni érte, mert tudjuk, hogy milyen tragédiákkal küzdenek mások. Nem is az van. Itt a tükürketrecen én vagyok a főszereplő, az a vacak csaj a tükörbe. Nekem vannak azok a sötét pillanataim, amik ellen nem tudok tenni. Dühös vagyok, mert már megint olyan felelősség akaszkodott a nyakamba amit senki sem vállal, amit senki sem lenne képes, és nekem valahogy kell. Az iskola az na nem, oda kiskatonák kellenének, vagy nem tudom mik, kik. Nem emberpalánták. Nem lelkecskék. Az még persze a jobbik eset, ha egy pedagógus, nem érti a dolgát, nem is várok én ilyen emberfeletti dolgokat, de van az amelyik még bántja is a gyereket. Ott a csaj, a lányom, az kiskatona, egy kis odafigyeléssel nincs az amit nem lehet neki megtanítani, szorgos, érdeklődő, gyors felfogású. Azért nem főz meg takarít helyettem mert én nem akarom, azt szeretném ha gyerek lenne, nevetne, meg élvezné az apró dolgokat, amiket az élet nyújthat egy gyereknek. Ő sem felelt meg elsőbe, addig kínozta egy szociopata, amíg nem tikkelt, úgyhogy muszáj volt váltani, természetesen rajtunk marad szerintem, hogy „problémás gyerek meg a problémás anyja”. Mondjuk ezt leszarom, mert fejlődik a drágám, és jó helyre került azóta. Na de a kis kutyusom, az még nehéz eset is! Végig szenvedtük az elsőt, minden nap órákat kínoztam, végül csak nem tudunk még olvasni, aztán elkezdtünk vakációs, kreatív, mókás, lófasz feladatokat csinálni, hogy majd én megtanítom írni olvasni, ha már az oktatás egy robogó gyorsvonat, ahol nincs helyük az idomítatlan flúgosoknak. Aztán eljutottam arra a pontra, hogy miután fél óra után se jöttünk rá, hogy is írjuk le azt, hogy TÍZ, elkezdtem ordibálni, mint egy szakadt pszihopata. Szegény meg sírt meg vinnyogott, én meg üvöltöttem tovább, mindent a fejéhez vágva, miközben ő a legkevésbé hibás. Én nem birok a feszültséggel, mert nem tudom mit csináljak a kölykömmel, hogy ne tapossa el a redves oktatás, perverz gyorsvonata. Elmegy az eszem, és azt bántom aki nekem az alárendeltem, akit bánthatok mert úgyis szeretni fog, és amúgy is tehetetlen velem szembe. A kisfiam. A gyerek szereti az anyját, apját. Azt is, aki veri. A túsz is kötődik a túszejtőjéhez. Gonosz vagyok, mégis sajnálom magam, olyan mocskot lök a nyakamba a társadalom, amiért nem akarom vállalni a felelősséget, nem bírom el, és más se bírná, mégis jut valaki aki megnyomorodhat a súlya alatt, az anyu. 
Tudom nem vagyok egyedül ezzel. Vannak akik azzal vádolnak, hogy azzal, hogy ilyeneket ugatok, elveszem a kedvét a szűzlányoknak a szüléstől, pedig, fontos, hogy a magyar anyák, magyar gyerekeket szüljenek, mer mi lesz a nemzettel! Még Băsescunak is jók lennének a gyerekeim, csak szüljek. Én meg nem kívánom senkinek, hogy ennyire féregnek érezze magát, akár lány akár fiú, akár bármilyen nemzetiségű. Hogy tudjam kihúzni magam így, hogy hagyom bántani a gyerekeimet és még én is bántom őket, és még semmi érteleme vagy haszna se nincs az egésznek?? Hát csoda ha kiakadok, vagy sötéten fáradt vagyok. Gondolom láccik is rajtam, ezen még lehet rugni, még a rohadt ortopéd orvsos is gyanakodva néz, és adeverincát kér a cseászétól, mert nem bízik a trimiterémbe.( Inkább a tolókocsi, minthogy mégegyszer megjárjam az egészségbiztosítót.) Mert biztos látja rajtam, ennek nincs gerince, ez olyan féreg szerű, élvezi ha táncoltatják. Valószínű kicsit tébolyodott is vagyok. Ma is belefőztem a kést a krumpliba. Elég is volt a nyivákolásból, kicsit fáj a torkom a kiabálástól meg csípi a szemem a könnyek sója, és bármennyire is szeretem az újabb és újabb betűk sorakozásának látványát, mennem kell. A következő szó, a FÜL.
C.)
Tukorketrec 