Rólunk

Mikor még a nagyanyám tisztaszobájába majomkodtam a tükör előtt, hogy is mondjam, az is akkora boldogság vala, mint mikor az ember beszabadul az ígéret földjére. A tükör világa felszabadít, a mindennapi álarcok lehullanak, és csak az marad, az a valaki, aki vagyok. Vagyok, csak úgy maszlag és máz nélkül. Persze annak idején is rám-rám förmedtek, hogy „hagyd már abba, mit röhögteted magad… az istenit nincs jobb dolgod! Egész nap a tükör előtt esz a fene.” Persze hogy az arcomra fagyott az önfeledt grimasz, szégyenkezve hagytam abba a vihorászást, és arrébb kullogtam. Hagytam a tükröt, mentem én is a többiek után. Csináltam, amit más csinált.

Manapság az előszoba falán lógó nagytükörbe nézegetem a szarkalábaim, vagy a fogam sárgáját, a hajam hullását… tudok én még grimaszolni is, meg hahotázni, viháncolni, kacarászni… de legtöbbször csak bámulom magam, vizslatom azt a ketrecbe zárt valakit.

Na és aztán? A hőzöngő politikusok, ernyeteg intelektuellek, habzó szájú tanerők, sorolhatnám… világában, mit akarunk mi?

Semmit.

Nincs világmegváltó szándék, se keresztvíz, se sámán tánc… azt mások már eljátszották mielőttünk. Hanem ott az a tükör a falon. Hát azzal zsonglőrködünk. Grimaszolunk, viháncolunk, heherészünk, visítozunk, őrjöngünk… mert keressük a ketrecbe felejtett önmagunkat.